Mindenkinek megvan az ereje a problémájához és annak megoldásához...

Hangzatos cím, mindannyian ismerjük a mondást is: mindenki csak annyi nehézséget kap, amivel még éppen meg tud birkózni. De a jól csengő mondatok mögött nagyon mély tartalom van. Valóban mindannyian csak olyan és akkora problémákat "kapunk", amelyet van erőnk megoldani....

Néha mégis úgy érezzük, hogy "sok". Hogy lehet ez és mi az ami ilyenkor segíthet?

Bert Hellinger a "be nem avatkozás" nézetét képviselve azt mondja, hogy a részvét, a sajnálat biztosan nem segít. Azzal ugyanis elvesszük a problémával küzdő cselekvési erejét. Azzal, hogy megerősítjük abban, hogy "szegény, tényleg milyen nagy problémád van" és vigasztalni kezdjük, voltaképpen kisebbé tesszük őt: úgy csinálunk, mintha mi feljebb állnánk és onnan "nyújtanánk le" segítő kezünket. Úgyszintén az is gyengít, ha azt mondjuk: "nincs is olyan nagy baj, minden jóra fordul!". Így az, aki a problémával küzd, gyengébbnek, kisebbnek érzi magát nálunk, elterelődik a figyelme arról, hogy az erejét a megoldásra, a problémával való szembenézésre fordítsa. Ha ilyenkor panaszkodni kezd, akkor a beszéddel saját magától, a cselekvésétől veszi el az erőt...

Megfontolandó ez a gondolat, hiszen hajlamosak vagyunk részvétlennek, érzéketlennek tartani azt, aki azt mondja a bajunkra: "igen, van ez a probléma, de meg tudod oldani, nem vigasztalásra van szükséged, hanem arra, hogy szedd össze az erődet és állj fel". Pedig ezzel segíthetünk a másiknak talán a legtöbbet. Azzal, hogy kissé távolságot tartva tiszteletben tartjuk őt, az erejét, a probléma - a fájdalom - nagyságát.

Sokan vannak úgy is, hogy ha problémával küzdő ismerőseikkel, barátjukkal találkoznak, mélyen együttéreznek és magukra veszik az ő gondjaikat. Ezzel azonban nem segítenek, hiszen nem is tudnak segíteni. Mindenkinek a saját problémájával kell szembenéznie, másokét megoldani nem tudjuk. A másoknak való mindenáron, kérés nélkül való segítés mögött gyakran az áll, hogy amíg másoknak segítünk és adunk tanácsokat, addig erősnek érezzük magunkat, nem kell a saját dolgainkkal foglalkoznunk...

Hogyan segítsünk tehát jól másoknak? Mert hiszen nem egyedül állunk a világban: nem kell és nem is lehet mindent teljesen egyedül, külső impulzusok nélkül megoldani. Néha kell egy gondolat ami továbbvisz, néha szükség van arra, hogy érezzük: áll mellettünk valaki. A kérdés az, hogy hogyan "álljunk valaki mellett" úgy, hogy azzal segítsünk neki...

Teljes figyelemmel és egy kis távolságtartással. Lemondva a tanács-adás közben érzett feljebbállóságunkról, arról az érzésről, hogy "másoknak mennyi problémája van, nekem mennyivel jobb".

És hogyan segíthetünk magunknak?

Hellinger azt mondja, hogy tapasztalata szerint szenvedni könnyebb, mint megoldani a problémát. Ha nem így lenne, minden problémánkat azonnal és hatékonyan már csírájában megoldanánk minden nehézség nélkül. Gyakran azonban hosszú-hosszú ideig "dédelgetjük" és fenntartjuk a problémákat, ahelyett hogy egy csapásra megoldanánk őket. Sokszor teljesen nyilvánvaló a megoldása, mégsem tesszük meg. Mert szenvedni könnyebb, mint a megoldásért tenni. A problémák ismerősek, ígyhát fenntartjuk őket, beszélünk róluk és ezzel még tovább és tovább tartogatjuk őket. A megoldás ugyanis fájdalommal jár, mert alázatot követel - fogalmaz Hellinger.

Ha problémával küzdünk, az első dolog, hogy fogadjuk el ezt a tényt, sajnálkozás és panaszkodás nélkül.

Fogadjuk el, hogy ez valóban egy probléma számunkra. Nézzünk szembe vele és álljunk hozzá alázattal. Ismerjük el, hogy nagyobb nálunk és megoldásra vár. És amikor összegyűlt hozzá az erőnk, meg fog oldódni a probléma. Éppen akkor, amikor itt az ideje és éppen úgy, ahogy meg kell oldódnia. De ehhez tennünk is kell! A felismerés önmagában kevés. Rajtunk is múlik, hogy változtassunk.