A düh és a harag - mi állhat mögötte?
A düh nagyon gyakran "fedő-érzés": elfed valami mást, amit nem szeretnénk érezni és ami helyett még haragudni is jobb. Bert Hellinger A Szeretet rendje című könyvében összefoglalását adja annak, hogy mi állhat a háttérben, ha haragszunk...
Ha valaki megtámad, vagy igazságtalanság ér, haraggal reagálunk. Ez a harag a "helyén van": cselekvőképessé tesz, erőt ad ahhoz, hogy aktívan megoldjam a helyzetet. Ha a helyzet megoldódott, ez a harag szertefoszlik, mert feladatát betöltötte.
Dühösek leszünk akkor is, ha nem fogadtunk el valamit, amit el kellett volna, vagy nem követeltünk, kértünk valamit, amit követelni, kérni kellett volna. Ahelyett, hogy érvényesítenénk akaratunkat, dühösek leszünk azokra, akiktől elfogadni, kérni kellett volna. Ez a harag a cselekvés pótléka, az elmulasztott cselekvés következménye. Bénítóan hat, elgyengít és gyakran sokáig tart.
Hasonló hatású az a harag, amit azért érzünk, mert nem vagyunk képesek kifejezésre juttatni a szeretetünket: ilyenkor mérgesek leszünk arra, akit szeretünk, a harag lép a "kimutathatatlan" szeretet helyébe. Ez a fajta düh gyakran a gyerekkorunkba nyúlik vissza, amikor valami félbeszakította a közeledésünket a szüleinkhez és nem fejezhettük ki amit érzünk (például egy kórházi tartózkodás miatti elszkadás az anyától).
Haragszunk azokra is, akik ellen elkövettünk valamit. Mivel azonban nem akarjuk bevallani magunknak a vétkünket, inkább dühösek leszünk a másikra. Itt a düh szintén a cselekvést pótolja, elhiteti velem hogy a másik a hibás, rá kell dühösnek lenni. Ez a düh valójában elgyengít.
Dühöt vált ki az is, ha valaki olyan mértékben elhalmoz valami jóval, hogy azt már nem tudjuk viszonozni. Ilyenkor úgy védekezünk az "adományozóval" szemben, hogy megharagszunk rá. Ez a fajta düh gyakran szemrehányás formájában nyilvánul meg. Az elfogadást, a köszönetmondást és az önálló cselekvést pótolja. Kiüresít és tehetetlenné tesz, akár depresszióhoz is vezethet.
Van, amikor a harag nem a sajátunk. Rendszerünkből azonosulunk valakivel, akinek még valóban oka volt a haragra, de nem élte meg azt. A családokban ez nagyon gyakori: ha például az anya haragszik az apára, a leggyengébb tagként a gyermek veszi át az elfojtott haragot és ő fog haragudni az apára. Vagy valaki másra, mondjuk a kisebb testvérére. Ez a kettős eltolás: a haragot nem az éli meg, akihez tartozik és nem is arra irányul, akire eredetileg irányulnia kellene... Átvett harag esetén az ember büszke a haragjára és meg van győződve az igazáról, mert közben érzi, hogy ő maga ártatlan, így a harag érzését még ez is erősíti és alátámasztja.
És van a haragnak egy olyan fajtája, amely erény és érdem: olyan erő, amely a baj elhárítására irányul, tudatos és bátran szembeszáll, ám nincs benne önös érdek. Ez valójában nem is harag, hanem pusztán energia formájában jelentkező agresszió. Hosszan tartó gyakorlás és fegyelem gyümölcse, de aki a birtokába kerül, tudatosan és célirányosan tud cselekedni a segítségével.
Mindannyian sokszor és más-más módokon haragszunk napról napra. Ha haragot érzünk mindig érdemes megállni egy pillanatra: milyen érzéseket hoz fel bennünk az adott helyzet, mire emlékeztet, van-e előzménye az életünkben? Cselekvést pótol? Valójában mi követtünk el valamit a másik ellen, amiért magunkra kéne haragudnunk, de legalábbis szembenéznünk a tettünkel? Fájdalmunkat fedjük el a haraggal? Hiányérzetünket, csalódottságunkat? Vagy egyáltalán nem is a miénk ez a harag?...
