Mitől működik a családállítás?

A családállítás olyan egyéni, vagy csoportos módszer, amellyel a lelkünk mélyén zajló folyamatokra láthatunk rá. Arra ami öntudatlanul vezérel.

Például olyan családi mintákra, családrendszerbeli kötődésekre, amelyekről nem is tudunk. De mitől, hogyan működik a családállítás?

A családállítással problémáink valódi okát ismerhetjük meg és oldhatjuk fel a felismerés által. De nemcsak önmagában a felismerés az, ami segít. Bert Hellinger figyelte meg azt, hogy bizonyos „rend”-nek kell érvényesülnie a családi kapcsolatainkban. Ezeket természetesen nem „kötelezően” betartandó szabályoknak kell elképzelnünk, hanem olyan törvényszerűségeknek, amelyek tiszteletben tartása segít abban, hogy a saját életünket élhessük, azaz „a helyünkön legyünk”. A családállítás módszerével ráláthatunk arra, hogy hol akadtunk el, hol vannak olyan pontok, ahol e rend nem érvényesül bennünk. A felismert törvényszerűségek tiszteletben tartásával minden a helyére kerül a „rendszerünkben” és ez teszi lehetővé, hogy mi is a helyünkön érezzük magunkat.

De mit jelent az, hogy a rendszerünk? Egyikünk sem egyedül áll a világban: oda tartozunk egy családhoz, amibe születtünk. Azt mindannyian tudjuk, hogy magunkban hordozzuk szüleink, nagyszüleink génjeit, de ezzel együtt valami mást is belőlük. A tudomány még nem érti pontosan hogyan, de magunkban hordozzuk, cselekedeteinkben, sorsunkban az őseink életét, tapasztalatait, sorsukat. Öntudatlanul sokszor előfordul, hogy megismételjük a velük megtörténteket, átvesszük érzéseiket, azonosulunk velük. Hihetetlennek hangzik és sokan azt mondják: „dehát én egészen más vagyok, mint a szüleim!”. De ez a tapasztalat, amelyet Hellinger sokévi munka és sokféle terápiás irányzat megismerése után leírt és amelyet mindannyian megtapasztalunk egy-egy családállításon. Persze sokmindenben mások vagyunk, mint a szüleink, hiszen önálló, egyedi személyiségek vagyunk mindannyian. De ott vannak bennünk, mert tőlük kaptuk az életet. Bármilyenek is voltak, mi most azért lehetünk itt, mert ők életet adtak nekünk. Ha csak ennyit adtak, már köszönettel tartozunk nekik. Persze sokan úgy vagyunk, hogy többet szerettünk volna kapni. Több szeretetet, több elismerést. De el kell fogadnunk, hogy ők azt adták, amit tudtak, annyit, amennyit tudtak. Ez az elfogadás nehéz. Viszont ha megtörténik, akkor békében élünk önmagunkkal. A családállítás segít ebben a folyamatban.

Lehet azonban az is, hogy szüleinkkel kapcsolatban nincs olyan elakadás, amelyet oldani kéne. Mégis olyan érzések kínoznak, amelyek nem következnek életünkből, a velünk történt eseményekből. Indokolatlan szorongás, kirekesztettség érzés, szomorúság például. A családállítással ezek gyökerét megtalálhatjuk és feloldhatjuk azt az azonosulást, amely a problémánk mögött áll. Az azonosulást például az – általunk akár nem is ismert – nagyszülőnkkel, aki valóban átélte a kirekesztettséget, mert kitagadta a család, vagy a szomorúságot, mert elveszítette a gyermekét. Ha ezt megláttuk, csak egy lépés, hogy kimondjuk magunkban: ez nem az én problémám, ez nem az én érzésem. Szeretetből átvettem, de elengedem, és a saját életemet élem…

Az emberek és a problémák olyan sokszínűek, hogy lehetetlen felsorolni, milyen események, milyen összeköttetések állhatnak a háttérben az adott esetben. A családállító terapeutát sokszor éppúgy meglepi mi áll egy-egy probléma hátterében, mint magát a családállításra érkezőt: sohasem lehet típusokban gondolkodni, nincsenek sémák. Ettől olyan érdekes és mindig új a családállítás a terapeuta számára is.